Egyházközségek segítő szerepe

Az emberekben élő elemi vágy a valahová tartozásra, a mások általi elismerésre, olyan erős, hogy még annak pótlékáért is megtesznek bármit. Igazodnak a politikai hatalom, vagy éppen a divat, a média által támasztott elvárásokhoz. Csak nehogy kilógjanak a sorból, csak nehogy kiderüljön, hogy nem tartoznak sehová.

A pozitív identitás hiánya, az önbecsülés nélküliség tovább rombolja emberi kapcsolatainkat. Egy ilyen világban, ahol a szeretetlenség válik természetessé, a magányosság a "divatos" létforma, ahol a frusztráltság, a depresszió az élet "természetes" velejárójaként értelmeződik, ott az lesz a gyanús, már-már deviáns, akinek pozitív az önazonosságtudata, aki elégedett az életével, aki pozitívan viszonyul a világhoz, aki derűs. Az emberi energiákat, erőfeszítéseket nem az önépítésre, a bizalom építésére, az emberi kapcsolatok erősítésére fordítják, hanem gyakran az irigység, mások sikereinek akadályozása köti le ezeket.

Ebben a világban rendkívül felértékelődik az egyházközségek segítő szerepe, hiszen történelmi tradícióik, vallási meggyőződésük, értékelkötelezettségük alapján a hozzájuk tartozók még képesek lehetnek felismerni a környezetükben élő emberek valódi gondjait és képesek lehetnek az anyagi gondoskodáson és testi gondozáson túlmutató segítésre, vagyis az emberi kapcsolatok építésére, az egyének legjobb képességei kibontakoztatásának inspirálására, és az ezek elismerésén alapuló egyéni és közösségi identitás erősítésére.