A „segítés”

Segítés lehet az is, sőt esetleg ez az igazi segítés, ha rádöbbentjük terheire panaszkodó embertársunkat, hogy valódi gondjainak okai nem az általa vélt terhek, hanem valami egészen más.

Nos, a segítésnek ez az utóbbi módja mai világunkban szinte teljesen elfelejtődött, kiiktatódott. Emberi kapcsolataink elsekélyesedésének, kiüresedésének egyik súlyos tünete, hogy kiiktatjuk az egymásnak történő valódi segítségnyújtásnak még a lehetőségét is azáltal, hogy rosszul értelmezett tapintatból, az emberi autonómia túlhangsúlyozásával lehetetlenítjük a beleszólást, a ráhatást még a hozzánk közel álló emberek esetén is. Magánautonómiánkat féltjük a mások általi beavatkozástól, és ettől való félelmünkben lemondunk az egymásra történő befolyásgyakorlásáról, annak megkísérléséről is. Pedig, ha nem vagyunk egymásra hatással, ha nem befolyásoljuk egymást, akkor nincs közöttünk valódi összetartozás, nincs kohézió. Még a legintenzívebbnek tételezett, szereteten alapuló kapcsolatokban is a beletörődés, a bárminek a feltétlen elfogadása, a mindennek a tolerálása lett a követelmény, vagy legalábbis sokakkal ezt hitették el.

Elmagányosodott, atomizálódott társadalmainkban sokak számára az egymás békén hagyása a legfőbb elvárás. A követendő mintaként beállított "jó kapcsolat" az, amiben nem akarják egymást megváltoztatni, amiben mindenki azt csinál, amit akar, ahol az együttélés leszűkül a fizikai egymás mellett levésre, a közös fogyasztásra. Ebben a már-már uralkodóvá vált szemléletmódban összetévesztődik, leszűkül a szeretet, a törődés, a másik segítése a gondozásra és a gondoskodásra.

Az emberi, társadalmi, szociális gondok legfőbb forrása éppen az, hogy elmulasztjuk megélni a saját autentikus életünket, mely szorosan összefügg azzal, hogy nem biztatjuk, nem inspiráljuk egymást erre, nem segítjük egymást ebben.